Azt a fehér rózsát...

Azt a fehér rózsát te ültetted nékem,

azt a fehér rózsát tövestül kitéptem.

Vadul,szívtelenül taposom a sárba,

s azután sírva leborulok rája.

Azt a fehér rózsát nem küldöm én vissza,

az a fehér rózsa könnyeimtől tiszta.

Az árva legénynek rózsája is árva,

az a fehér rózsa velem hull a sárba.

                          Azt hallottam valamikor...

Azt hallottam valamikor réges-régen,

hogy a hattyú egyszer dalol életében.

De ha dalolt szegény hattyú,meghal mindjárt,

ki tudja,hogy bús szívének vajon mi fájt?

Az én dalom,minden dalom egy hattyúdal,

telesírva fájdalommal,tele búval.

Valahányszor dalra nyitja ajkam a bú,

mindannyiszor meghal szívem,mint a hattyú.

            Azt hittem...

Azt hittem,hogy minden könnyem elsírtam már érted,

elsírt könnyek,mint a holtak,vissza sosem térnek.

Ezüst szavu kacagásod,szemed kékje ködbe veszett régen,

mint ahogy a vándordarvak elvesznek a szürke őszi égen.

Amikor egy asszony elhagy,elhagyott az élet,

lelked tüze,ifjusága minden semmivé lett.

Úgy maradsz,mint a szedett fa,amikor az őszi szelek jönnek,

és a nagy-nagy árvaságba nem kísér el semmi,csak a könnyek.

                     Azt mondják az álom...

Azt mondják az álom valósággá válhat,

ha ez igaz lenne sose volna bánat.

Nem hullatnánk könnyet,szívünk nem is fájna,

ha legszebb álmunk valósággá válna.

Álmodtam az éjjel,csókoltam a szádat,

virágokat szedtünk az édesanyádnak.

Fölébredtem reggel,könny hullt a párnámra,

s ha igaz lett volna,szívem nem is fájna.

                      Azt mondják,hogy minden csillag...

Azt mondják,hogy minden csillag egy-egy ember sorsa,

azt mondják a csillagokban minden megvan írva.

Életünket elkíséri fenn a magas égen,

és egy fáradt őszi estén lehullik a mélybe.

Azt mondják,hogy mindörökké nem élhet az ember,

mert a földi vándorutak véget érnek egyszer.

Fénylő csillag,maradj még az emberek reménye,

hogy a földi boldogságát mindenki elérje.

                     Édes tündérmese volt...

Édes tündérmese volt a mi szerelmünk,

a meséből mégis mindent elfeledtünk.

Kialudt a szívünk égő,piros lángja,

rég elmondott szép mesénkre ki emlékszik máma,

ki tud róla már ma?

Összetört a szívünk,csalódott a lelkünk,

mese volt,szép mese,el kellett felednünk.

Elrepült az öröm,sok-sok boldog óra,

nem maradt más emlékül sem,csak egy hervadt rózsa,

az beszéljen róla.

Oldal: Szép magyar nóták 2:)
Versek és gondolatok... - © 2008 - 2024 - versek-gondolatok.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat