Ady Endre:Tüzes seb vagyok

Tüzes sajgó seb vagyok,égek,

kínoz a fény és kínoz a harmat.

Téged akarlak,eljöttem érted,

több kínra vágyom:téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva,fehéren,

fájnak a csókok,fájnak a vágyak.

Te vagy a kínom,gyebennám nékem,

nagyon kívánlak,nagyon kívánlak.

Vágy szaggatott föl,csók vérezett meg,

seb vagyok,tüzes,új kínra éhes.

Adj kínt nekem a megéhezettnek:

Seb vagyok,csókolj,égess ki,égess.

Ady Endre:Egy csókodért

Elmúlt a régi tiszta vágy,

amellyel egykor környezélek.

Epesztő,forró balga láz

égető lángja sorvaszt érted.

Egy csókodért mindent odaadnék,

egy csókodért nem kell az élet.

Egy forró csók,egy ölelés,

lázas szívünk összedobogna...

Aztán jöhet mit bánom én

a kárhozatnak égő pokla!

Nincs kárhozat mely ily gyönyörre

eléggé gyötrő,kínos volna!

Reviczky Gyula:Tiporj lábaiddal,gyalázz meg,nevess ki!

Tiporj lábaiddal,gyalázz meg,nevess ki!

Én azért is foglak örjöngőn szeretni.

Nevezz el dacosnak,nevezz el bolondnak,

én csak magasztalni s imádni foglak.

Szemeid sugára besütött szívembe,

s az örökre érzi  lángját a szemeknek.

Ajkad mosolygása kárt csinált eszemben,

nem tudom ki vagy,csak azt tudom:szeretlek!

Reviczky Gyula:Zeneszót hoz a kósza szellő

Zeneszót hoz a kósza szellő,

jól ismert hangok hallgatom.

Tudom megint emlékeimmel

lesz dolgom és nem alhatom.

Bűbájos emlék,édes álom,

száll át merengő lelkemen.

S egy nem felejtett bánatos hang,

susogja sírva:szerelem!

Előttem állsz fehér ruhában

és nyújtod reszkető kezed:

s én míg rajongva átölellek,

érzem,hogy most is úgy szeretlek,

mint egykoron szerettelek...

Vajda János:Szerelem átka

Szeretlek én téged nézni,

mikor észre nem veszed:

Ha máson merengve,rajtam

feledkezik el szemed.

S benne egy édes titokra

megvillámlik az öröm...

Egy-egy tőr minden sugára

s én azt szívembe töröm.

Szeretlek én téged nézni,

mikor észre nem veszed:

Hogy szívem mélyére látva

meg ne tudd mit érzek.

Ne tudd,hogy szerelmem olyan,

mire nem vagy érdemes:

Ha magam ki kell nevetnem,

legalább te ne nevess.

Szeretlek én téged nézni,

oly szép lánggal ég szemed:

Eloszlatja búmat mint a

Nap a sötét felleget.

S e szép szemek napvilága

és ez izzótűz-ajak,

mindezek a bitorolt kéj

oltárán lobogtanak?!...

Én hiszek szemed tüzének,

mely hajnalfényben ragyog.

Vagy van ember aki most is

megrabolja a napot?!...

És ha mégis és ha mégis!-

Oh ez átkos gondolat.

Mint a villámlás az éjben

fölriasztja a vadat.

Midőn az kétségbe esve

szöki át a völgyeket.

De mi haszna bárhová fut,

ég,lobog a rengeteg.

Úgy e gondolat szüntelen,

űzi,hajtja szívemet.

Oh hogy még enyim sem voltál

s mégis későn féltelek.

Nem voltál-és nem lehetsz már

soha enyim,jól tudom:

Oh tudás,megátkozott fa!

Elveszett paradicsom!...

Vajda János:Húsz év múlva

Mint a Montblanc csucsán a jég,

minek nem árt se nap se szél.

Csöndes szívem többé nem ég:

nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmilliárd

versenyt kacérkodik,ragyog.

Fejemre szórja sugarát:

azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán,

elálmodozva,egyedül-

Mult ifjuság tündér taván

hattyúi képed felmerül.

És ekkor még szívem kigyúl

mint hosszú téli éjjelen

Montblanc örök hava,ha túl

a fölkelő nap megjelen..

Petőfi Sándor:Szeptember végén

Még nyílnak a kertben az őszi virágok.

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt.

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szívemben a lángsugaru nyár

S még benne virít a kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyül már.

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág,eliramlik az élet,

Ülj hitvesem ülj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?

Oh mondd:ha előbb halok el,teteimre

Könnyezve borítazs-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátylat,

Fejfámra sötét lobogoúl akaszd,

Én feljövök érte a síi világból

Az éj közepén s oda leviszem azt,

Letörülni könnyeimet érted,

Ki könnyedén elfeledéd hívedet.

S e szív sebeit bekötözni,ki téged

Még akkor is,ott is örökre szeret!

Petőfi Sándor:Sohasem volt az szerelmes

Sohasem volt az szerelmes aki

mondja,hogy rabság a szerelem.

Szárnyat ád ő s nem rabbilincset,

szárnyat ád ő...azt adott nekem.

S a madárnak nincsen olyan szárnya,

mint minőt a szerelem növeszt.

El sem kezdem oly parányisággal

mint a Föld,hogy átröpüljem ezt.

Szállok én az angyalok kertébe,

föl az égre pillantás alatt.

S koszorúba fűzöm ott e kertnek

lángrózsáit a csillagokat.

Majd az égi fény borít el,majd az

alvilágnak éjszakája föd.

Szállok és egy pillanatban látok

Istent s mennyet,poklot s ördögöt.

Nincsen itt tér,nincsen itt időköz

hogyha szárnyam fölkerekedik.

A világnak megteremtésétől

szállok a végső ítéletig.

S ha mennyet és poklot bejárok,

a pokolban ami gyötrelem

és a mennyben ami üdvesség van

egy percben mindazt átvérezem.

Tompa Mihály:Kék iringó

Szerelem! Éltünk napvilága...!

Szívünknek kéjes kínos álma!

Feneketlen bűbájos örvény...

A mennyből gyújtó tűz, ölő fény!

Boldogságodnál, ami által

A halandó az égbe szárnyal,

Melyek sötét pokolba dobnak:

Gyötrelmeid csupán nagyobbak!

Két szép virág: iringó s a kék

Liljom, egymást régen szerették:

A föld szinén zengő tavasz van...

Ifjuság, élet a tavaszban!

Kik a liljom körül virulnak:

A kert virági szépek, dúsak.

S iringó gyakran látva őket,

Lelkén ábrándképek szövődnek...

S ki oly feltűnő színre, bájra:

Leginkább a rózsát csudálja:

És álmában is napfelköltig

Csak a rózsával tépelődik.

A kék liljom gyöngéd szerelme

Nem költi boldog érzelemre,

Derűlt nyájaskodási annak:

Kelletlenek s terhére vannak.

Mert ilyen a szív..! boldogság van

Meleg keblével birtokában:

S keresni azt, egy kába álom

Hurcolja messze puszta tájon.

A vágy a szívben rejtve mélyen,

Mint a gyökér a föld ölében:

És bár sokáig ott marad: - majd

Kibúvik onnan s lombokat hajt.

Szeretvén a kacér virágot:

Iringó a rózsához vágyott:

És lángoló vak szenvedélye,

Tüskés karjába vitte végre.

Az esthajnal szelíd világa

Ellobbanván: az éj beálla.

Iringó s rózsa nagy éjben

Kéj-mámorban valának ébren...

S az éj rövid volt...a gyönyörben

Gyors szárnyakon az óra röppen:

Az ég már szürkült támadatrúl,

Hogy a kalandor visszafordúl.

És a virágágyat beérvén:

Hol a liljom szenderge békén,

Rengvén a lágy hajnalszellőben...

Kebléhez szorítá erősen.

Nem azért, hogy tán még szerette,

Csak szilaj tüzben gyúlt ki kedve,

Hogy amely megfonnyasztá éltét:

Szerelme, vágya boldog célt ért.

Hogy lázasan keblére zárta,

Felébredt megcsalt hű virága,

Sikoltás hangzott gyönge ajkán...

S iringó - holtat tarta karján!

És a kalandor küzd magával:

Mi történt itt? miért? ki által?

És merően a holtra bámul...

Hogy választ nyerjen ő magátúl.

De most mindent tud! - karja, keble,

Szúró tüskével van belepve...!

A tiltott kéjelgés ölérűl

Hozá gyilkos, gyötrő emlékűl!

Hűtlen szíven nő szúró tüske.

A liljom keble általütve...!

S a gyilkos, szíve vérét kéken

Magán hordozza életében.

Sőt midőn már kóró, kiszárad:

Befutván a sík puszta tájat,

Hol a szél holtan űzi, hajtja...

A kék vér és a tüske, rajta.

A sírnál mindent elfelejtünk,

Mi kéjt vagy kínt adott az élet:

Csak a szerelemnek nincs vége,

Sugárzó vagy setét emléke,

A más világon is kísérget!

Vörösmarty Mihály:Éj és csillag

Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.

Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölötte arcod
Istensége leng.

Szép sugáraidtól
El nem alhatom,
Mégis éber kínnal
Hozzád álmodom;

Fel kivánom vinni
Amit rejt a hit,
A föld gyermekének
Édes titkait,

Mit nem esküdött szó,
Nem sugott ajak,
Amit bánat és éj
Gondolhattanak.

Fel kivánom vinni
Gyászos arcomat,
Hogy világosabb légy
Árnyékom miatt.

S mint inkább leendek
Bútól fekete,
Annyival dicsőbben
Kezdj ragyogni te.

El kivánok veszni
Fényben általad:
Érezzem csak egyszer,
Egyszer lángodat.

Oldal: Költők versei..
Versek és gondolatok... - © 2008 - 2024 - versek-gondolatok.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat